Nem lehettek könnyű helyzetben Orbán Viktor beszédírói, amikor az évértékelőre készültek. 2012 sok örömre legfeljebb keveseknek adhatott okot.
A miniszterelnök mögött nemzeti zászlóerdő, előtte pulpitus, a beszéd kulcsmondatával: Magyarország jobban teljesít.
Körben a Fidesz notabilitásai. A bevetésre váró szónoktól például csupán két székre gőgösködik Fekete György, jelezve, hogy tényleg nincs itt szó a bizalom megingásáról, s a közelségből kikövetkeztethetően arról sem, hogy az ország első embere bármit is értene, vagy akarna érteni abból, mi a baj azzal, amit az MMA elnöke képvisel. A közönség lelkesen tapsol és mosolyog, ha kell, ha nem, ha hiszi, ha nem hiszi, amit hall, mert ilyenkor tapsolni szokás és mosolyogni.
Orbán rutinos, jó olvasó. Érezhetően eleget gyakorolt, talán még a szöveg tagolását is bejelölte, csak épp ettől nem lesz hitelesebb egy előadás. Nem érvényesülnek se a retorikai megoldások, se a szöveg dramaturgiája, se az erőltetett, pontosan kiporciózott, leginkább idétlennek tetsző viccek. Hiába, hitelesen megszólalni cseppet sem egyszerű dolog. Alapja ugyanis a racionalitás és a spontaneitás. Pedig boldogult úrfi korában miniszterelnökünknek lett volna kitől ellesnie a fogásokat, hisz egykori ellenzéki vezetőként maga is személyesen találkozhatott azzal az idős Bush-sal, aki 1989-ben a Kossuth téren, a szakadó esőben látványosan összetépte előre megírt beszédét, mondván, az emberek ácsorogtak már eleget. Azt leírni is alig merem, hogy a papírba-pulpitusba való kapaszkodás leküzdéséhez Gyurcsánytól is elleshetne néhány trükköt.
Nem voltak könnyű helyzetben a beszédírók, hisz egy évértékelőnek mégiscsak az évet illene értékelnie. Azt pedig talán respektálható elvárás, hogy egy ilyen szembenézés lehetőleg ne az ellenzék soraiban okozzon osztatlan örömöt. Ilyenformán Orbán 2012-ről gyakorlatilag nem mondott semmit. Tény, hogy a szöveg fabrikálói ügyesen kerülték a kellemetlen kérdéseket, vagy épp azokat, amelyek kudarcokra utaltak volna. Lányos zavarukban még idézetekben is követtek el pontatlanságokat, de ezeket már se Ottlik Géza, se Ronald Reagan nem fogja rajtuk számon kérni. Ment persze a szokásos sallerosztás, jutott belőle kalandos kedvű évértékeléssel kísérletezőktől a gyengeség hívein keresztül az elmúlt nyolc év közreműködőinek. Az olcsó szellemeskedések azonban nem feledtetik a tényleges közlendő hiányát.
Már-már unalomba fulladt az egész esemény, amikor végre némi pezsgést hozott az együttlétbe a futurológiai szál megjelenése. Az elkövetkezendő húsz év hagymázas lázálmait, ha jól számoltam, Orbán tizenhat pontban szedte össze. Ilyen hosszú kívánságlistát még karácsonykor sem illő összeírni, s az sem kérdéses, hogy a miniszterelnök megdöntötte a távolba látás világcsúcsát, letaszítva ezzel Pandacsöki Boborjánt a trónjáról. Az ember csak bámult a képernyőre, s azt gondolta, hogy valamelyik kereskedelmi csatornán egy jósnőt hallgat, amint emeltdíjas hívásokra válaszol. A mesterterv névre keresztelt vízió sorozatban Torgyán-doktori magaslatokban szárnyalt a pozitív jövőkép. Eszembe jutottak még a különböző társadalom utópiák is, de maradjunk a realitások talaján. Orbán bejelentette, hogy bizony hosszú távra tervez.
Oly szívesen volnék én is távolba látó. Annyira szeretném tudni, számon kéri-e majd valaki 20 év múlva az ország pénzügyi és energia függőségtől való megszabadulását? Versenyképességünknek az első 30-ba való pozícionálását? A magyar iparnak a német iparral való összeépítését? Az innováció és a kutatás 4-5 %-os GDP-arányos támogatását. Több egyetemünknek a nemzetközi ranglistákon az első 200-ba kerülését? A világnemzet felépülését? Az uniós átlagot meghaladó életszínvonal növekedést?
A beszéd végén kapnak még néhány gyomrost a külföldi érdekcsoportok, meg az azokat kiszolgáló hazai politikai erők, aztán megint előjön a harc, a küzdelem, a csata kártékony retorikája. Némi aktualizálás a röghöz kötéssel, meg a felemelkedés felemlegetése és vége. Akik a lendületes miniszterelnököt várták, azoknak csalódniuk kellett. Az embernek az volt az érzése, hogy Orbán maga is restelli ezt a rendkívül sematikus beszédet. A szómágia tehát folytatódik, s egyre erősödik az a hit, hogy ami itt kimondatik, az úgy is van. A hallgatóban meg felmerül az egykor Pandacsökinek szegezett kérdés: Már gyerekkorában is ilyen messzire látott, vagy fokozatosan érte el ezt a szintet?
Budapest, 2012. február 23.